Horváth Józsefnek aznap reggel fontos tárgyalása volt, feleségének, Erikának pedig egy divatbemutatót kellett volna levezényelnie a plázában. Minden tökéletesen indult: a gyerekek időben felkeltek, a reggeli is elkészült, és még a tizenéves Levente sem morgott a korai ébresztő miatt. Ám amikor Erika a bejárati ajtóhoz lépett, hogy elengedje kutyájukat a szokásos reggeli sétára, a kulcs megmakacsolta magát. Először csak nevetett rajta, aztán egyre kétségbeesettebben próbálkozott, míg végül csalódottan vette elő a telefonját és beírta: „zárcsere Budapest„. Levente közben a kishúgát, Annát szórakoztatta, aki már kezdett türelmetlenkedni az óvodába indulás miatt.
A telefonban egy kedves férfihang nyugtatta meg őket, hogy húsz percen belül ott lesz. József ezalatt már a harmadik kávéját itta idegességében, tudva, hogy a japán befektetőkkel való találkozót semmiképp sem késheti le. A szerelő, egy vidám természetű, tapasztalt szakember pontosan érkezett, és azonnal munkához látott. Miközben az öreg zárat cserélte, olyan érdekfeszítően mesélt a szakmájáról, hogy még a mindig telefont nyomkodó Levente is félretette egy időre a készülékét. Kiderült, hogy a régi zár már régóta próbálta jelezni, hogy cserére szorul, de a család a reggeli rohanásban nem vette észre a figyelmeztető jeleket.
A megoldás végül gyorsabban született meg, mint várták – az új zár alig egy óra alatt a helyére került. József ugyan lekéste a nagy tárgyalást, de a japán partnerek megértőek voltak, és délutánra halasztották a megbeszélést. Erika is tudott egyezkedni a helyettesével, Anna pedig sztárként vonult be az oviba a különleges történetével. Este, amikor a család újra összegyűlt, már nevetve emlegették a reggeli kalandot. József filozofikusan megjegyezte, hogy néha egy elromlott zár kell ahhoz, hogy rájöjjünk: lassítanunk kellene kicsit a tempón. Erika egyetértően bólogatott, majd gondosan eltette az új kulcsokat – és a zárszerelő névjegyét is, biztos, ami biztos.
