Amikor tegnap reggel megint sikerült majdnem kinyírnom magam a porszívó kábelében, miközben a macskám szőrét próbáltam felszívni a kanapéról, eldöntöttem, hogy megkeresem a legjobb vezeték nélküli porszívót. Tudod, van az a pont az ember életében, amikor azt mondja: na ebből most már elegem van!
Este, miután végre sikerült lefektetnem a gyerekeket (harmadik mese után), nekiültem a laptopnak. Azt hittem, ez gyorsan megvan, de basszus… négy óra és három kávé után még mindig csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Aztán szerencsére rábukkantam egy oldalra, ahol nem ezeket a szokásos marketing dumákat nyomták, hanem igazi emberek írták le a tapasztalataikat.
Volt ott egy háziasszony, aki három macskával meg két golden retrieverrel él együtt. Na, az aztán tudja, mi az a szőrpokol! „Srácok, ez a kütyü többet szív, mint a volt férjem!” – írta az egyik típusról, és ezen akkorát röhögtem, hogy a szomszéd átszólt, minden rendben van-e. De a legjobb egy videó volt, ahol egy ezermester tesztelte a különböző márkákat. „Ez olyan gyenge, hogy még a porcukrot se szívná fel a palacsintáról” – mondta az egyik modellről.
A nagy dilemmát persze az ár jelentette. A férjem szerint túltolom a készülődést, de mondtam neki: „Drágám, ez nem olyan, mint amikor sört veszel – itt nem mindegy, melyiket választod!” Két hétig bújtam a teszteket, számolgattam az akkuidőket, mint egy megszállott. A végén már Excel-táblázatom is volt róla – a kollégáim azt hitték, valami titkos űrprogramon dolgozom.
Amikor végre megjött a csomag, olyan izgatott voltam, mint egy gyerek karácsonykor. A szomszéd Marika néni át is kiabált: „Na mi van, kislányom, megnyerted a lottót?” Mondom neki: „Jobb! Végre nem kell a kábellel birkóznom!” Az első próbánál persze a macska úgy menekült, mintha most jött volna a világvége, de aztán rájött, hogy ez sokkal csendesebb, mint a régi harci gép.
Most már úgy suhogok a lakásban ezzel a kütyüvel, mint valami takarító nindzsa. A múltkor még a férjem is nekiállt önként porszívózni – mondjuk szerintem csak játszani akart az új szerzeménnyel. De tudod mit? Kit érdekel! Legalább segít. A legviccesebb az volt, amikor a hatéves kislányom kijelentette, hogy ő is „szuperhős takarító” akar lenni, és azóta minden este segít összeszedni a morzsákat.
Az egyetlen gond, hogy néha az aksi a legrosszabb pillanatban merül le – például amikor a gyerekek épp szétszórták a chipset a nappaliban. De még ez is jobb, mint amikor régen át kellett dugnom a kábelt egyik szobából a másikba, közben meg majdnem kinyírtam magam. A múltkor még anyám is azt mondta: „Lányom, ez olyan, mint amikor először láttam automata mosógépet!” Most már ő is ilyenről álmodozik.
És tudod mi a legjobb? Hogy már nem kell minden hétvégén „nagy takarítást” rendezni. Ha látok valamit a földön, csak felkapom ezt a kis drágát, és már meg is van. A barátnőim már sorban kérdezgetik, hogy melyiket vettem – szerintem titokban mind irigykednek. Az egyik már át is jött „kávézni”, de szerintem inkább tesztelni akarta az új szerzeményemet.
A legviccesebb az egészben, hogy a férjem, aki először hülyeségnek tartotta az egészet, most már katalógusokat nézeget, hogy milyen kiegészítőket lehetne még venni hozzá. Múltkor azzal jött haza: „Drágám, láttam egy új feltétet, amivel a kocsiülést is ki lehet takarítani…” Szerintem titokban már a karácsonyi kívánságlistáját írja. De nem bánom, legalább végre élvezem a takarítást. Na jó, az „élvezem” talán túlzás, de legalább már nem szenvedek vele úgy, mint régen!
